Kormos Attila: Szavak 
Csak megcsendülnek és nagyon fájnak,
de őriznek minket, ránk vigyáznak,
mert olyanról tudnak, mihez kevés egyetlen élet.
Szikrázó titkokat takargatnak,
tudják, az ember miről hallgat,
és miről énekelnek a hajnali fények.
Néha angyalok laknak bennünk
és szörnyek, akiket eltemettünk;
a szavak, amiket nem mondtunk ki.
És börtönnek tűnnek vagy erős várnak
koporsónak vagy szülőágynak -
a szavak, amiket nem mondtunk ki.
Mint eltűnt barátok kézfogása,
szerelmek elhalt suttogása.
Nevek, kihűlt arcokról életlen képek.
Furcsa álmok a jövőt kutatják, de
tények az álmokat dobozba rakják,
varázsigékkel, miket beléd lehelt az élet.
Úgy hisszük, istenek laknak felettünk,
csak tettek, amiket elfeledtünk:
és szavak, amiket nem mondtunk ki.
Mégis ítélnek felettünk, ránkmutatnak,
a földnek adnak vagy vissza a napnak,
a szavak, amiket nem mondtunk ki.
Önfeledt hitek és szigorú számok.
Bentrekedt szitkok vallomások, mik
tombolnak bennünk, míg állunk szótlan a térben.
Vakító fények, a testetlen lényeg,
mint gyerekszájból a romlatlan lélek, mi
felénk árad, bátran fejtsük meg végre.
És vigyázzuk őket, mint gyertyalángot!
Ne fojtsuk el, bár nagyon fájók -
a szavak, miket nem mondtunk ki.
Jobb, ha vakmerőn zászlónkra tűzzük,
vagy imánk csillogó gyöngyére fűzzük
a szavakat, amiket nem mondtunk ki.
Most hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit!
Csak jegyezd meg ,végül is rendet kell tenni a szavak közt
(amiket nem mondtuk ki)
